A nő, akinek két férje van

Gyakran viccelődünk egymással azon, hogy mi aztán rémesen unalmas valóságshow szereplők lennénk . – kezdi a történetét az asszony. 
Múlt hétvégén például elmentünk négyesben sátorozni. A férjem, az élettársam, a kislányom és én. Felállítottuk a sátrat, kaját sütöttünk a tűznél aztán vég nélkül válaszolgattunk a kicsi kérdéseire, majd amikor végre elaludt a csillagokat bámultuk és beszélgettünk. Olyan boldog voltam, kiegyensúlyozott és harmonikus, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem osztozik a nézeteinkben, romlottnak és perverznek tartanak minket. 

A “polyamorous” – többszerelmű – lét azt jelenti, hogy abban hiszek, egynél több emberbe is lehetek szerelem egyidőben. A férjemmel 17 éve vagyunk együtt, a barátommal pedig – akivel nemrég egy nemhivatalos ceremónia keretében szintén elköteleződtünk – már több, mint két éve. A legtöbben azt gondolják, biztosan nagyon bonyolult az életünk, de igazából egyszerű és csodálatos az élet, amit kialakítottunk magunknak. 

Ugyanúgy, ahogy az egyneműek házasságát is rengeteg kritika éri, úgy megvetéssel illetnek minket is, azzal támadva, hogy nem tudjuk garantálni a gyermekünk egészséges lelki fejlődését. Ráadásul, még azok is, akik látszatra támogatnak, folyton ugyanazokat a hülyeségeket kérdezik. “Biztos, hogy ez fair mindkét férfivel szemben?” vagy  ” A lányodnak nem okozol fájdalmat az életmódoddal?”. Megértem, hogy össze vannak zavarodva, az ismeretlentől való félelem dolgozik mindenkiben, de azért egy valamit nem értek. A lányomat az apukája, a mostohaapja és én is, mindenki végtelenül szereti. Akkor hogy lehet az rossz számára, aminek végeredményeként több szeretetet és odafigyelést kap? 

Nagyon hosszú utat jártam be, mire idáig eljutottunk. Még nagyon fiatalon házasodtunk össze a férjemmel, mert biztos voltam benne, hogy vele akarom leélni az életemet. Egy idő után azonban úgy éreztem, mintha lelkem egy részét elnyomnám, mintha nem lennék teljesen elégedett. Aztán, idővel rátaláltam a “többszerelmű létre” és úgy éreztem, igen, ez kell nekem, így én is tudnék élni! Fogalmam sem volt azonban, hogy álljak neki, vagy mit tegyek a dolog érdekében, plusz a férjem sem rajongott az ötletért elsőre. El tudta fogadni magát a dolog létjogosultságát, de nem látta saját magát képesnek rá. Így aztán nem is gyakoroltam rá nyomást, egy időre pihentettem az egészet. 

Aztán, amikor visszamentem az egyetemre, hogy befejezzem a tanulmányaimat, a húszas éveim végén, akkor találkoztam egy sráccal, aki ugyanúgy hitt ebben a dologban, mint én. Órák után rengeteget beszélgettünk és megerősítette bennem a meggyőződést, hogy erre van szükségem. Így nem maradt más hátra, mint egy este leülni a férjemmel és elé tárni mindent. Elég nehéz lépés volt, mert kockáztattam vele, hogy vége lesz a házasságunknak, de végül megértette, hogy nem állnék elő ezzel, ha nem lenne baromira fontos számomra. Megegyeztünk, hogy legalább végzünk némi kutatást, megpróbáljuk megtalálni azt a megoldást, ami mindenkinek jó. 

A legnagyobb kihívást a férjem féltékenységének legyőzése jelentette. Szerencsére egy idő után ő maga is megértette, hogy csak a belső bizonytalansága miatt féltékeny, mert attól tart, hogy ez a többszerelmi dolog azt eredményezi, hogy elveszít engem. De azért voltak addig nehézségeink, míg minden a helyére került. Az első kapcsolatom csak tíz hónapig tartott, nagyon fájdalmas volt, hogy a srác ilyen hamar feladta, de aztán találkoztam a mostani élettársammal. Ugyanannak a szervezetnek dolgoztunk és a hosszú hónapok alatt barátság alakult ki közöttünk, aminek az lett a vége, hogy sokszor napfelkeltéig beszélgettünk a hátsó kertben üldögélve. 

Még sosem hallott a többszerelmű létről, de rögtön szimpatizált az ötlettel. Tisztában voltam azzal, hogy szerelmes vagyok belé, felőle is éreztem a lángolást, de a véleménye és hozzáállása ellenére sem voltam biztos abban, hogy képes lesz egy ilyen komoly kapcsolatban élni. Aztán, az első csókunk után úgy éreztem, át kell beszélnünk ezt a dolgot. A többszerelmű lét ugyanis nem arról szól, hogy házas vagyok és mellette még hetyegek valaki mással és ami még rosszabb, nincsenek általános társadalmi forgatókönyvek arra, hogy is működik. Vannak elvárások egy ilyen jellegű kapcsolatban is és azt akartam, hogy tisztában legyen ezzel. Boldogan felelte, hogy neki is pontosan ez az elképzelése. 

Teljesen más volt, mint az előző alkalommal. Az élettársam bemutatott  a szüleinek és tényleg rengeteg időt töltöttünk együtt. Fura volt, hogy amikor szerelembe estem vele, akkor a férjem iránti érzéseim nemhogy megkoptak, vagy eltűntek volna, inkább felerősödtek. Ugyanolyan lángolva rajongtam érte, mint tinédzser korunkban, amikor megismerkedtünk. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, ekkor lettem bizonyos abban végleg, hogy jól döntöttem, hogy nem hagytam lelkem ezen felét elsikkadni. 

Egy évvel ezelőtt aztán a férjemmel úgy döntöttünk, hogy szeretnénk venni egy családi házat. Keresgélni kezdtünk és onnantól valahogy természetesnek tűnt a gondolat, hogy az élettársam is velünk költözik majd. Mindig, mindenről nagyon sokat beszélgetünk, őszintén elmondjuk a véleményünket, megosztjuk az érzéseinket és próbáljuk mindhármunk személyes szabadságát megőrizni. Ezért úgy döntöttünk, hogy először csak néhány napot  tölt velünk egy héten, míg a bérleti szerződése le nem jár a másik lakásában és ha így működik a dolog, csak akkor költözik be véglegesen. Ez a megoldás azonban idővel legmerészebb álmainkat is felülmúlta. Sosem gondoltuk volna, hogy ekkora harmóniában élhetünk majd. 

Persze, a legtöbb emberben felmerül, hogy mit szól ehhez a lányom, aki már tíz éves. Nos, ő egész életében úgy nőtt fel, hogy mióta képes felfogni ilyen dolgokat, azóta beszélgetünk vele a többszerelmű létről. Természetesen, szexuálisan csak annyira érdeklődő, mint bármelyik más gyerek ebben a korban, őt inkább az foglalkoztatja, hogy neki mi a jó ebben. ” Többen szeretnek és játszanak velem, hogy lehetne ez rossz?” – felel mindig, mikor az kerül szóba, más emberek hogy állnak ehhez a kérdéshez. Tudja, hogy a férjem az apukája és az élettársamat egyfajta pótapának, velünk élő nagybácsinak tekinti. Gyakran játszanak együtt videójátékokkal, sokat nevetnek. Körülnézve a világban, amikor annyi gyerek van sanyarú sorsa és nő fel család nélkül én azt hiszem, hálás lehetek, hogy a lányomat három ember is szereti teljes szívből és van jelen mindig az életében, akár bajban, akár örömben. – zárja le a történetét a fiatal nő. 

Elgondolkodtató. Alapvetően egyetértünk abban a tézisben, hogy a szerelem vak, hogy nem ismert határokat és hogy a szerelmes ember bármire képes. Sőt, ha valaki szerelmes és őrültséget csinál, akkor még elnézően mosolygunk is rá és örülünk a boldogságának. Mégis, ennek kritikus ellentéteként, a szerelmet csak akkor tekintjük társadalmilag elfogadottnak, ha az egy férfi és egy nő között, a házasság kötelékében teljesedik ki. Na de miért? Ha a szerelemben és háborúban mindent szabad, akkor miért nincs joga egy embernek eldönteni azt, hogy – ha minden érintett fél beleegyezik és nem bánt vele senkit – úgy éljen, ahogy ő a legjobb formáját tudja hozni? Attól, hogy valaki egyneművel házasodik, vagy több férjet, feleséget tart még nem lesz szexuális bűnöző. Legalábbis szerintem… és szerintetek?